TEENDŐK CSECSEMŐK KÉSLEKEDŐ MOZGÁSFEJLŐDÉSE ESETÉN

Pikler Emmi

Tardos Anna (szerk.). 1982. Szöveggyűjtemény a csecsemő és kisgyermek szakgondozónők részére Bp. Egészségügyi Szakdolgozók Központi továbbképző Intézete.

A fejlődés egy részletkérdéséről kívánok szólni, éspedig a nagymozgások terén az átlagosnál lassabban fejlődő, de egyébként ép csecsemő és kisgyermek mozgásfejlődése segítésének kérdéséhez. Bár részletkérdés, helyes vagy helytelen megoldása komoly szerepet játszik számos gyermek későbbi mozgásviselkedésében, személyiségének alakulásában.

1969-ben megjelent munkámban 722 gyermek mozgásfejlődésének elemzése alapján tényként le tudtam szögezni, hogy az ép gyermek mozgásfejlődésének nem feltétele a felnőtt közvetlen, aktív segítsége, sem az, hogy ő ültesse-állítsa fel, illetve járassa, sem az, hogy biztassa e helyzetek felvevésére, e mozgások elvégzésére. Mindez nem helyes, nem célszerű eljárás. Ép csecsemő és kisgyermek mozgásfejlődésének elősegítésében döntő tényező a megfelelő kedélyállapot és kezdeményezőkedv kialakítása a felnőtt-gyermek jó kapcsolatának kiépítése révén, a mozgást közvetlenül nem gátoló öltözék, megfelelő mozgásterület és önálló játszásra alkalmas játékeszközök folyamatos, céltudatos biztosítása a változó szükséglet szerint.

Vonatkozik ez a nagymozgások tekintetében a szokásosnál lassabban fejlődő gyermekekre is? Úgy gondoljuk, hogy igen, s ezt tapasztalataink is alátámasztják. Sőt későn fejlődő gyermekek esetében még nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az ülést, állást megelőző próbálkozásokkal, átmeneti mozgásformákkal töltött időszak megnyúlásának, a fordulás, a hasonjátszás, a kúszás, a mászás és azok átmeneti formái gyakorlásának.

Ha ezeket az átlagosnál lassabban fejlődő gyermekeket a statikai és mozgásfejlődési állomások megjelenésének átlagos időpontjaiban -tehát előbb, mint ahogy érettek e statikai helyzetek megtartására, illetve mozgások elvégzésére- ültetik, állítják, járatják, akkor a hasonló rossz módszerekkel segített átlagosan fejlődő gyermeknél is hibásabb testtartással, még görcsösebben lesznek csak képesek mozogni. S minthogy ez az állapot sokáig, hetekig, sokszor hónapokig is tart, a gyermekeket ilyen módon rászoktatják, szinte rákényszerítik a rossz koordinációval, helytelen tartással beidegzett mozgásformákra.

Ezzel együtt jár, hogy ilyen körülmények között a gyermekek már rendszerint nem is lelik kedvüket a fejlettségüknek megfelelő formák gyakorlásában, gyakran meg is akadályozzák őket ezek gyakorlásában - mielőtt képesek lennének felülni ülve kell játszaniuk és nem fekve, mielőtt biztosan járnának két lábon kell közlekedniük, nem engedik mászni. Sajnos minél nagyobb mértékű, minél feltűnőbb az elmaradás, annál erőteljesebben alkalmazzák ezt a fajta "segítséget".

Ennek során a mozgásban lassan fejlődő gyermekek többsége elveszti mozgáskedvét, nem leli örömét az aktív mozgásban. Ügyetlenné, bizonytalan mozgásúvá válik, és általában nemcsak csecsemő- és kisgyermekkorban ilyen, hanem később is. Az okot az okozattal összetévesztve sokszor e későbbi viselkedés magyarázataként arra hivatkoznak, hogy már csecsemőkorban is ügyetlen volt, holott az ügyetlenséget csupán a segítés helytelen módja váltotta ki.

Ha a mozgásban lassan fejlődő gyermeknek időt adunk saját mozgásfejlettségi szintjén az önálló, aktív tevékenységre (és nem helyezzük fejlettebb helyzetekbe, mint amelyekkel meg tud birkózni, nem kényszerítjük, nem biztatjuk olyan mozgásokra, amelyeket jó koordinációval még nem képes elvégezni), akkor a későn érő gyermek sem lesz ügyetlen, bizonytalan mozgású, a mozgást éppúgy élvezi, mint minden más gyermek, s mire kinő a kisgyermekkorból mozgásaktivitása tekintetében már semmi sem különbözteti meg a későn érőt a koránérőtől. S minthogy az aktivitást nem bénították meg csecsemőkorában, a nagymozgások késlekedő fejlődése nem befolyásolja hátrányosan a gyermek fejlődését egyéb területeken sem.

(A mozgás gyakorlása során megtanulja saját testét-énjét, így jut térélményhez, mozgással ismeri meg a környező teret, ebben a térben önmagát, az önállósodás élményéhez juttatja, ő ér el valamit, nem kiszolgáltatott a felnőttnek - kompetensnek érzi magát. A kicsi kudarcok révén tanulja meg feldolgozásukat, elsajátítja a kudarcképességet. Megtanul a sikerért dolgozni, kitartóan gyakorolni, újra és újra próbálkozni.)

(Gyakori beavatkozások: felültetés, állítgatás, járatás = direkt beavatkozások, fiziológiás elváltozásokhoz is vezethet az izmokban, csontokban. Indirekt beavatkozás: ha az ágya, hempergő alja túlságosan puha, bélelt, süppedékeny. A bukósisak olyan világot közvetít neki, aminek nincs éle, sarka, keménysége. A korán adott rugi beszűkíti a csípőmozgást.)

A CSECSEMŐK ÉS KISGYERMEKEK CSOPORTBAN NEVELÉSÉNEK KÉRDÉSEI

Vincze Mária

Csecsemő- és kisgyermekkorban kétségtelenül vannak a társas együttlétnek pozitívumai, nagy örömforrást jelent a kisgyermekek számára az, hogy egymással játszhatnak. Már a néhány hónapos csecsemő is örül ennek, és ha egy 1 év körüli gyermeket valamilyen oknál fogva egyedül tesznek a hempergőbe -megszokott társai nélkül- szomorú lesz, keresi társait, nem tud olyan jól játszani, mint megszokott társaival együtt. A nehézségek nem, vagy nem elsősorban a csoportban való együttjátszásból fakadnak, hanem a csoportban való nevelés szituációjából. Ezek a nehézségek nem szüntethetők meg, éppen azért nem, mert a csoport nem természetes helyzete a csecsemőnek és kisgyermeknek, de egyiken-másikon sokat lehet segíteni a gyermek jobb megértéséből fakadó szemlélettel, jobb szervezéssel, belénk rögzött eljárások megváltoztatásával.

Nézzük meg, melyek a csoporthelyzetből fakadó fontosabb nehézségek, nevelési problémák:

1.    Mindenekelőtt ilyen az a kényszer, hogy meg kell osztaniuk gondozónőit csoporttársaikkal, s az ennek következményeként fellépő féltékenység,

2.    További nehézség és következésképpen  nem könnyen megoldható nevelési problémát jelent az alkalmazkodás kényszere. Alkalmazkodni kényszerül:

·       az intézmény rendjéhez, a napirendhez,

·       a különböző gondozónők különböző szokásaihoz,

·       csoporttársaikhoz,

3.    Sok figyelmet és átgondolt nevelői munkát igényelnek a gyermekek közötti konfliktusok, agresszív megnyilvánulások,

4.    Végül az a probléma, amit az intézeti gyermek egyénisége elszürkülésének veszélye jelent.

Első helyen áll tehát az a csoporthelyzetből adódó nehézség, hogy a gyermeknek nyolcad-, tized-, vagy még többedmagával kell megosztania gondozónőjét. Az ma már nem vita tárgya, hogy az egészséges fejlődés alapja a csecsemőt vagy a kisgyermeket anyjához, gondozónőjéhez fűződő stabil, meghitt kapcsolat. Éppen ennek a kapcsolatnak a kialakítása a legfontosabb, és sajnos a legkevésbé megvalósuló csecsemőotthonainkban. De ha kialakul, és elsőrendű törekvésünk az, hogy kialakuljon, akkor ennek a kapcsolatnak egészséges velejárója, és a csoportban nevelés problémái kapcsán bennünket most elsősorban érdeklő nehézség - a féltékenység. A gyermek a családban sem birtokolhatja az anyját, bármennyire szeretné is. Riválisa az apja, riválisai a testvérei. Még az anyja munkájára is haragszik, mindenre, ami elvonja tőle. De a gyermek érzései kuszák, s ha kevésbé kuszák volnának is, nem tudná őket formába önteni, megfogalmazni. A gyermek nem mondja ki, hogy "Hagyd a dagadt ruhát másra, engem vigyél fel a padlásra!" Megnyilvánulásaiból lehet csak következtetni. Pl: egy két és fél éves kisfiú kistestvérét anyja szoptatja, s valahányszor elkezdené szoptatni a kicsit neki sürgősen pisilnie kell, amit még anyja segítsége nélkül nem tud elvégezni. A családban élő gyermek helyzete, anyjához fűződő szoros kapcsolatával mégis sokkal könnyebb. Hiszen ott, ahol 3-4 testvér is van, azok között is legalább 1-2-3-4 év a korkülönbség. Tehát különbözőek a szükségleteik, más a helyzetük a testvérsorban, másfajta jogaik vannak, másfajta törődésre tartanak igényt. Az intézeti gyermek sok-sok "iker"-testvérével él együtt, ezek mind riválisai. Az egy csoportban élő gyermekek megközelítőleg azonos korúak, még kevert, vegyes csoportban is, hiszen nem több a korkülönbség 1-2 évnél. Hasonlóak a szükségleteik, törődési igényük, életkori sajátosságainál fogva egyikük sem megértőbb a másiknál. Szociálisnak kell lenniük egy olyan életkorban, amikor életkori sajátosságuk az, hogy aszociálisak. És ha van megfelelő kapcsolat a gyermek és gondozónője között, akkor a gyermek előbb-utóbb féltékeny lesz a másikra. Már a néhány hónapos csecsemő is sírva fakad, ha a gondozónő a társát veszi fel a hempergőből, vagy a szomszédos ágyból, és nem őt. Az idő múlásával egyre több és egyre differenciáltabb jelét adhatja a féltékenységnek. Már nemcsak sír, hanem az ujját szopja, elszomorodik, vagy esetleg bántja a keze ügyébe kerülő társát, ahelyett, akit a gondozónő felvett. Vagy odabújik a gondozónőhöz, és mindenkit ellök mellőle, aki csak közelít hozzá. Intézetünkben, ahol egy gondozónő 2-3 gyermek fejlődésében érdekelt közvetlenül, sokszor tapasztaljuk, hogy a féltékenység gyakran nem a csoport összes gyermeke, hanem a 2-3 gyermek között oszlik meg. Már a másfél év körüli gyermekcsoportban megfigyelhetjük, hogy a gyermekek főleg azokra a társaikra féltékenyek, akik az ő gondozónőjüknek szintén saját gyermekei. A nagyobb gyermekeknél még kifejezettebb ez a megkülönböztetés.

Ez így rendben is van. Csak ott nincs féltékenység, ahol nincs jó kapcsolat gondozónő és gyermekei között. Ott teljesen mindegy a gyermekeknek, hogy a gondozónő kit gondoz, kivel beszél, kivel játszik. Ezt a jelenséget tapasztalták Meyerhoffer és Keller svájci csecsemőotthonokban, de bőven találunk rá hazai példát is. Ilyen minden mindegy, mindenki mindegy állapotban csak a hospitalizált gyermek van, és egyenes következménye a stabil gyermek-gondozónő kapcsolat hiányának. Persze az a gyermek sincs jobb állapotban, aki még nem zárkózott teljesen magába, aki még kétségbeesetten kísérletezik, hogy mindenkit meghódítson. Ezek a kapcsolatkereső, szeretetéhes, "ragadós" gyermekek, akik vadidegen felnőttre is rácsimpaszkodnak -szinte lefejthetetlenül- akik érzelmi sivárságukban mindenkiben a megváltót keresik.

A féltékenység tehát szinte mutatója a gondozónő-gyermek kapcsolatának, és ha kényelmesebb, mutatósabb is a csoport élete nélküle, ez ellen nem kell küzdenünk. Csak az olyan fokú féltékenység ellen kell, ami annyira betölti a gyermek életét, hogy már gátolja normális tevékenységében. Ilyenkor általában a gondozónő kapcsolatteremtésében van a hiba, a sokszor túlságosan is szubjektív érzelmeivel időnként szinte elárasztja a gyermeket, amire a gyermek hevesen reagál. Ezért sem szokott beválni az olyan gondozónő, aki saját elrontott életének, boldogtalan gyermekkorának kárpótlását a gyermekekben keresi.

A legkézenfekvőbb és legszembetűnőbb nehézség az intézeti helyzetben az alkalmazkodás kényszere. A családban felnövő gyermeknek is alkalmazkodnia kell, a másokkal való együttélés a születéstől kezdve alkalmazkodást kíván. Az intézeti gyermektől a családi gyermeknél többet: alkalmazkodnia kell a napirendhez, a különböző gondozónők különböző szokásaihoz, és a csoporttársakhoz.

A napirend keretbe foglalja a gyermek életét, megszabja, hogy mikor mit csináljon, vagy mi történjék vele. Bizonyos fokig kell ez a keret a gyermek életében, kell még a családi gyermek életében is. Mégis, ha otthon sír a csecsemő, anyja kicsit előbb megeteti, alvó gyermekét viszont nem rázza fel sem etetéshez, sem fürdetéshez. Amíg tehát a családban élő gyermek napirendje rugalmas lehet, alkalmazkodhat a gyermek pillanatnyi szükségleteihez, az intézetekben általában két irányban térhetnek el a gyermek szükségleteihez igazodó napirendtől. Egyrészt -és ezt sokszor természetesnek és elkerülhetetlennek érezzük- a csoport napirendje merev. A csecsemőotthonok szokásos rendje szerint a gyermeket mindig ugyanabban az időben veszik fel, teszik tisztába, fürdetik meg és ültetik bilire. A napirendben megadott időben sétál és "foglalkoztatják". Rögzített tehát a fürdetési idő, rögzített a tisztázási, az etetési idő, ha nem így lenne felborulna a rend. Másrészt -a csecsemőotthoni látogatásaink során ez volt a gyakoribb és feltűnőbb- annyira szervezetlen, szinte anarchikus az élet, hogy az időpontkeretek ellenére a napirend szó értelmét veszti. A szervezetlenség egyaránt vonatkozik időrendre, az események egymásutánjára, -pl: hol étkezés előtt teszik tisztába a gyermeket, hol utána, illetve az egyik gondozónő az egyiket egyszer így, a másik a másikat amúgy, pillanatnyi elképzelésüknek megfelelően; vonatkozik ez a szervezetlenség a térre is -pl: nemegyszer nem volt a gyermekeknek az asztalnál állandó helyük; vonatkozik a szervezetlenség az eseményekre magukra is: letesznek-e egy gyermeket a hempergőbe, kirakják-e az ágyából játszani, ölben eszik-e ma vagy széken ülve, darabos ételt kap-e vagy pépest, kimegy-e a levegőre aludni vagy nem, lesz-e ma séta, kimennek-e a kertbe, mind-mind olyan kérdések, amelyek ad hoc, ötletszerűen döntődnek el. Nyilvánvaló, hogy az ilyenfajta szervezetlenséghez -amiben a gyermekek sohasem számíthatják ki a következő lépést- lehetetlen alkalmazkodni. Nem könnyű azonban az alkalmazkodás a merev, katonás napirendhez sem. A merev napirenden belül azonban mégis van némi lehetősége a gondozónőnek a gyermek szükségleteihez jobban alkalmazkodó ellátási módra.

Ilyen lehetőség elsősorban a már említett folyamatos gondozás. Ez azt jelenti, hogy a gondozónő nem veszi kézbe a gyermeket gondozási részfeladatokhoz. Nem vesz fel egy gyermeket és tesz tisztába, majd visszahelyez az ágyba csak azért, hogy tíz perc múlva újra felvegye az etetéshez, vagy azért, mert majd ki akarja vinni a levegőre. A gondozónő részéről pedig megszűnik az úgynevezett sortisztázás, soretetés, és ezzel csökken a gondozónői munka legnagyobb fenyegető veszedelme: a mechanikussá válása. Másrészről pedig nem zavarják meg a napirend kedvéért az esetleg szendergő, vagy éppen jól játszó gyermeket háromszor (tisztába teszik, megetetik, levegőre viszik). Az éhes, síró gyermeket sem bosszantják azzal, hogy tisztába téve újból az ágyába teszik,  ahelyett, hogy enni kapna végre. A folyamatos gondozási rendszer mellett a gondozónő a meghatározott sorban következő gyermeket veszi fel,  és látja el. Ellátja úgy, ahogy a mama a gyermekét, tisztába teszi, megeteti és a napirendtől függően vagy felöltözteti és kiviszi a levegőre, vagy leteszi a hempergőbe.

Arra is van lehetőségünk, hogy a gyermekek alvási szokásaihoz alkalmazkodjunk. A napirendben rögzített ugyan az étkezések száma és időpontja, de ha úgy tapasztaljuk, hogy egy gyermeket rendszeresen ébreszteni kell az esti etetéshez, ezt elhagyjuk inkább, és nappal emeljük a kosztját. Viszont ha úgy látjuk, hogy egy gyermek rendszeresen sír este, éhes, beiktatunk az étrendjébe egy esti rendkívüli gyümölcs-adagot, amihez természetesen nem keltjük fel, csak akkor kapja, ha kéri. Nappal is figyelembe kell venni a gyermek alvásigényét, ami pedig még egy nagyjából azonos korú csoporton belül is különböző; éppen ezért az éjszakai és egy hosszabb nappali alvási időn kívül az alvási idő rögzítése illuzórikus. Előfordul azonban, hogy az egész csoport, vagy a gyermekek egy része, vagy akár csak egy gyermek a csoportból szívesen visszaalszik még egy sort például reggeli után.  Ilyenkor az illető gyermek vagy gyermekek napirendjébe hetekre, hónapokra beiktatjuk lefektetésüket, egészen addig az időpontig, amíg valóban alusznak, pihennek az ágyukban. De a napirendbe iktatott lefektetésen kívül is, a gondozónő sok figyelmet kívánó feladata, hogy a hempergőben elfáradó, elálmosodó gyermeket ágyába tegye, az ágyban felébredő, éber gyermeket pedig a hempergőbe.

A napirenden kívül alkalmazkodnia kell a gyermeknek a különböző gondozónők különböző szokásaihoz. Minél több gondozónő kezén fordul meg egy gyermek, és minél inkább különböznek egymástól gondozási szokásaikban, annál nehezebben tud alkalmazkodni. Ezért is kell arra törekednünk, hogy az egyes gondozónők munkája a legapróbb részletekig egységes legyen, és hogy a csoportban állandó gondozónői gárda legyen. A csoport összes gondozónőjének tudnia kell, hogy valamelyik gyermek nem a főzelék után, hanem előtte kapja a gyümölcsöt; mindenkinek tudnia kell, hogy valamelyik gyermek csak édesítve, vagy hígítva, jó melegen szereti a főzeléket; mindegyik gondozónőnek tudnia kell, hogy Zsuzsa pehelyzsákját nem szabad összegombolni, csak amikor már elaludt, mert különben nyugtalan.

Végül alkalmazkodnia - állandóan alkalmazkodnia kell a gyermeknek csoporttársaihoz. Már az is elgondolkoztató, hogy az intézetben nevelkedő gyermek soha nincs egyedül, talán soha nincs körülötte teljes csend, ritkán van körülötte olyan nyugalom, ami az elmélyült játékát biztosítani tudná. Félrevonul egy sarokba, ott rakosgatja a kockákat, jön egy másik és kikapja a kosarat a kezéből. Épít egy tornyot, a másik gyermek -esetleg véletlenül- felrúgja. Vagy csak áll, kinéz az ablakon és fejéhez repül egy labda, vagy fellöki egy arra szaladó gyermek. Hintázni szeretne, de a hintázásnak is megvan a sorrendje, biciklizni szeretne, de az egyetlen biciklin egyik társa ül. Vagy homokozik, és ellenállhatatlanul azt a lapátot kívánja meg, ami a társánál van. Sokszor még intézeti szokások is nehezítik az életét; ebédelnek: meg kell várni, míg mindenki sorba áll, mindenki bilizik, mindenki megmossa a kezét, meg kell várni míg mindenki szépen rendesen leül az asztalhoz. De talán a legnehezebb az alkalmazkodás a gyermek számára, amikor sír, bajban van, és a gondozónő nem tud azonnal a segítségére sietni. Nem tud, mert a kezében éppen egy másik gyermek van, akit etet, fürdet, vagy aki éppen szintén sírt és szintén vigasztalásra, segítségre szorult. Hogyan lehet ebben a gyermeket megterhelő helyzetben valamit könnyíteni? Sokat számít a jó tárgyi környezet, sok hellyel, sok játékkal, de még többet a gondozónő odahallgató füle, odafigyelő szeme, segíteni akarása. Igaz, nem veheti fel a síró gyermeket, ha egy másik van a kezében, de néhány szóval megnyugtathatja. Megmondhatja, hogy "egy kicsit még várnod kell, Lacit megetetem, aztán mindjárt te következel", vagy "látom elfáradtál, rögtön felveszlek és az ágyadba teszlek, csak Katit még tisztába teszem". A szavak tartalmát kezdetben még nem érti a csecsemő, de azt érzi, hogy a gondozónő vele érez, segíteni fog rajta. Lehet, hogy tovább sír, de sírása nem elhagyott, nem a légüres térnek szól.

Ami a játékok által okozott konfliktus-helyzeteket illeti, azoknak egy részén negatív kívánalmakkal lehet segíteni. Ilyen negatív kívánalom, hogy ne legyen hinta. Nemcsak azért ne legyen hinta, mert nem ad lehetőséget aktív játékra, -a gyerekek csak ülnek rajta és élvezik a zsongító hatást- hanem azért sem, mert mivel csak egy van belőle még egy lehetőséget ad a sorban állásra, az egymásra való passzív várakozásra. A bicikli jó játék, de csak akkor, ha több van belőle. Ha nincs mód több darab beszerzésére, akkor inkább ne adjunk a csoportnak biciklit. Más a helyzet a babaszobával, a teherautókkal. Ezekkel több gyermek játszhat egyszerre. A kisebb játékokból elegendő mennyiségre van szükség, hogy ne egymás kezéből tépjék ki a gyerekek. Persze így is előfordul, hogy egy gyermek gyűjti össze az összes vödröt, hogy egy gyermek ellenállhatatlan vágyat érez a másik gyermek kezében levő labda után. Ezeknek a konfliktusoknak az elsimítása és a gyermekek nyugodt játéklehetőségének biztosítása komoly nevelői tapasztalatot és tapintatot kíván.

Megnehezíti a csoport életét a gyermekek egymás felé irányuló agressziója. Illetve álljunk meg itt egy percre: vajon az, amit mi felnőtt szemmel agressziónak vélünk, az valóban mindig az agresszió megnyilvánulása? Mondok egy-két példát: a hasra forduló, kúszó-mászó gyermekek között törvényszerűen fellép egymás hajának megfogása és a gyermekek egymásra mászása. Felnőtt szemmel nézve ez feltétlenül agresszív megnyilvánulás, méghozzá elég durva. Ha azt a gyermeket nézzük, akire rámásznak, reakciója különböző. Sokszor játéknak fogja fel, együtt nevetnek, de előfordul, hogy közömbösen tűri vagy sírva fakad. A hajba markolás fájdalmasabb, itt gyakoribb a sírás. De ha a rámászó vagy hajba markoló gyermeket megnézzük, gyakran nyomát sem látjuk rajta az indulatoknak. A legbékésebben mászik társára, és a legártatlanabb, érdeklődő, esetleg közömbös arccal markol bele a másik hajába. Lehetséges, hogy valamiféle testi kontaktuskeresésről van szó. Legtöbbször hiába próbáljuk a gyermeket az úgynevezett mászópárnára eltéríteni, a gyermek akkor is a másik gyermekre mászik és nem a mászópárnára. Az pedig, hogy a gyermekek szeretnek az anyjuk vagy gondozónőjük hajába belekapaszkodni közismert. Közismert ez a majmoknál is, ez vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy itt ösztönjelenségről van szó, a Hermann által leírt megkapaszkodási ösztönről. Harlow kísérletei ezt még inkább alátámasztották. Harlow anyjuktól elválasztott kismajmokat figyelt meg - ketrecükben egy szőrből és egy drótból készített pótanyát helyezett el. A drótanyán elhelyezett cumisüvegből szophatott a kismajom, a szőranyán nem lehetett szopni. Megfigyelték, hogy a kismajom ideje nagy részét a szőranyába kapaszkodva töltötte, éppen csak a táplálékfelvétel rövid perceire szaladt a drótanyához, utána rögtön visszatért.

A gyermek tehát rámászik társára, belemarkol a hajába. A gondozónő természetes reakciója az, hogy haragszik az "agresszorra", és megvédi, vigasztalja a szenvedő felet. Ha a hajat húzó, társára mászó gyermek sok ilyen tapasztalatra tesz szert, megtanulja, hogy ezek a gondozónőnek nem tetsző cselekedetek, de megtanulja azt is, hogy hogyan tudja a gondozónő figyelmét könnyen magára irányítani. Ezzel a lehetőséggel aztán él is. Nem ritkán lehet látni, hogy a békésen játszó gyermekek közé  belép a gondozónő és abban a pillanatban valamelyik gyermek a gondozónőjére nézve buzgón meghúzza a mellette álló gyermek haját. Az sírva fakad és megvan az eredmény: a gondozónő szól hozzá, ha haragosan is, vagy felveszi, hogy ne érje el társát, azaz valamilyen formában mindenképpen foglalkozik vele.

A felnőtt számára agresszív cselekedetnek látszik az is, ha a gyermek elveszi társa játékát. Pedig kezdetben nem tekinthető ez sem agressziónak. A kisgyermek, és főleg a csecsemő leküzdhetetlen vágyát érez valamilyen meglátott tárgy iránt, ezt mindenképpen meg akarja szerezni. Tulajdonképpen észre sem veszi, hogy ez a tárgy egy másik gyermek kezében van, és nem a földön hever. Ha a másik gyermek sírni kezd az inzultus miatt, csodálkozva ránéz, nem érti az összefüggést cselekedete és a másik gyermek sírása között. Sok-sok ilyen tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy a kettőt összekapcsolja.

Nem könnyű eldönteni miért bántják  olyan előszeretettel a síró, vagy a mozgásban elmaradottabb gyermeket. A síró gyermek célpontja az összes többi gyermeknek. Ha egy gyermek elkeseredetten sírva borul a földre, rövidesen ráfekszik egy-két társa, egy másik a haját húzza, a következő a kezében levő játékkal ütögeti. Így jönnek létre a sorozatbántások, a gyermek aki egy ártatlannak tűnő hajhúzás miatt sírni kezd, célponttá válik. Ha sír még jobban meghúzzák a haját, ha tovább sír leteperik a földre, ráülnek, stb... Itt arra lehet gondolni, hogy a gyermek a hangadást akarja provokálni, vagy tanulmányozni akarja a cselekedete nyomán bekövetkező eseményeket, de kissé merészebben és mélyebbre hatóbban arra is, hogy a gyermeknek ösztönös, tehát már agressziót kiváltó vetélytársa a gyengébb, elesettebb gyermek.

Ha a gondozónő haragszik az általa agresszívnek tartott gyermekre, és haragjának megfelelően akarja a konfliktust elintézni, akkor a gyermek nagyon hamar valóban agresszív lesz.  Mert mit csinál ilyenkor a gondozónő? A játékot elvevő gyermek kezéből kiveszi az annyira óhajtott játékot, és visszaadja a tulajdonosának, a hajat húzó gyereket durván megragadja, vagy legalábbis rákiabál, stb... És mivel az agresszió agressziót szül, a legártatlanabb gyermek hamarosan agresszívvá válik. Mit csináljon hát? Hagyja, hogy a gyerekek kiszedegessék egymás kezéből a játékot, hagyja, hogy egymást tiporják, egymás haját húzzák? Egy darabig hagyhatja. Nem kell minden konfliktusba rögtön beavatkozni, mint ahogy a testvéreknél sem. Előfordul, hogy a gyermek nem is törődik azzal, hogy elvették a játékát, nem bánja ha a másik rámászik. Sokszor megoldják a gyerekek egymás között konfliktusaikat, felnőtt beavatkozás nélkül: a játékot elvevő gyermek például másik játékot kínál cserébe, vagy a gyermek kitér a további hajhúzás elől, stb... Nehéz a beavatkozás azért is, mert a gondozónő legtöbbször kész helyzetet lát, aminek sokszor hosszú előzménye volt. Lehetséges, hogy a hajat húzó gyermek éppen "visszahúz", lehetséges, hogy a másik gyermek csak visszaveszi azt a játékot, ami eredetileg is nála volt. Persze a síró gyereket, a szenvedő felet mégiscsak meg kell védeni. Itt van éppen az egyik legkényesebb, legtöbb tapintatot igénylő pedagógiai feladat: védelemre szoruló gyereket úgy megvédeni, hogy az aktív bántó fél megértse ugyan, hogy tette következményekkel jár, de ne sértődjék meg annyira, hogy dacba kerülve, erre a megértésre képtelen legyen. Intézetünkben bevált módszer, hogy  hajhúzás vagy egyéb testi sértés esetén mindkét gyereket ágyba teszi a gondozónő. Nem szidja meg az aktív felet, de határozottan megmondja, hogy nem szabad ezt csinálni - és nem vigasztalja agyon a másikat sem. Ha csak az aktív fél kerül az ágyba, az megsértődik, a passzív fél pedig továbbra sem fog igyekezni a támadásokat elkerülni, és ha ez ismételten előfordul, akkor az ágyba tett gyermek valóban haragudni fog a vigasztalgatott gyerekre. Az ágyukban egymás mellé helyezett gyerekek viszont gyakran perceken belül a legnagyobb megértésben játszanak egymással. A nagyobb gyerekeket már nem lehet ágyba tenni, és éppen a nagyobb gyermekcsoportok életét keseríti meg sokszor egy-egy vad, valóban agresszív gyermek. Ezt még nehezíti, hogy a vadság járványszerű. Nemcsak a gondozónő agressziója szül agressziót, hanem a társa által megütött gyermek is továbbüt, és ha ma egy gyermek harap a csoportban, lehet, hogy három nap múlva a csoport majd összes gyereke harapni fog. A legfontosabb teendő ilyenkor a legrosszabb állapotban levő, nyugtalan gyermek helyzetének rendezése. És még egy: arról már szó volt, hogy a gondozónő ne legyen agresszív, még rejtett mozdulataiban és szavaiban sem, de a gyerektől se kívánja, hogy agresszióját kedvességgel váltsa fel. Sohase próbáljon a gyermek ütésre emelt kezéből simogató kezet csinálni: "ne bántsd, inkább simogasd meg!" Ez hazugságra, őszintétlenségre nevelne.

Végül beszélni szeretnék a gyermek intézetben nevelésének még egy súlyos problémájáról: egyéniségük elszürkülésének veszélyéről. Az intézetben nevelt gyermek már helyzeténél fogva is szürke. Nem egyetlen gyermek, nem a legkisebb, nem a "nagyfiú", nem a "kislány". Nyolcad-tizedmagával él egy csoportban. Emellett általános intézeti szokás szerint hajuk egyformára nyírva, ruhájuk egyforma, egyforma a cipőjük, az ingük, a nadrágjuk, a kabátjuk. Egyforma a pizsamájuk és az ünneplő ruhájuk is. Egy szobában alszanak, egyforma ágyakban, egyforma takarókkal, egyforma poharakból, sokszor még egyforma mennyiséget is kapnak. Közösek a gondozónőik, közösek a játékaik. Közös ködbe vész a múltjuk, egyformán bizonytalan a jövőjük. Közös a napirendjük, egyszerre mennek sétálni, egyszerre ülnek bilire. Többször hallják azt, hogy "Maradjatok csendben!", "Gyertek ebédelni!", Aludjatok!", mint azt, hogy "Maradj csendben!", "Gyere ide Pista!", "Aludj jól kisfiam!" Ilyen körülmények között nehezen bontakozik ki az egyénisége, nehezen különíti el magát környezetétől, nehezebben alakul ki az éntudata, annak tudata, hogy ő ő, az egyedüli példány.

Miért olyan fontos, hogy az éntudat kialakuljon? Az erős én biztosítéka annak, hogy az ember valakinek érezze magát, annak kialakulatlansága hozza létre a minden mindegy gyerekeket és fiatalokat, akik sodródnak minden áramlattal, akiknek a pályaválasztása és párválasztása véletlenszerű, akik egy-egy erősebb egyéniség hatása alatt könnyedén sodródnak a prostitúció és kriminalitás felé. Többek között e miatt is domináló a leányanyák és a bűnözők anamnézisében az intézeti múlt.

A családban nevelkedő gyermekben is lassan, fokozatosan, kb. a 3.év végéig megy végbe ez a folyamat, és a kérdés nem is fogalmazódik meg minden gyermekben olyan tudatosan, mint egy 2,5 éves kisfiúban, aki hirtelen eszmélve így fordult anyjához: "Anyu, én én vagyok?" A család a gyermek születése pillanatától segíti az éntudat kialakulásának folyamatát. Az ő anyja, az ő apja, az ő testvére, az ő kis kádja, az ő régi fényképei, az ő sapkája, kabátja - és a végtelenségig lehetne sorolni a gyermeket körülvevő személyek, tárgyak, szokások listáját. A világ körülötte forog, ő a világ közepe. Ez az énközpontúság szükségszerűen hozzátartozik az egészséges gyermek fejlődéséhez, - csak akkor van baj, ha idősebb korra is átnyúlva megnehezíti a gyermek beilleszkedését a közösségbe.

Az intézeti gyermek még átmenetileg sem igen érezheti magát a világ közepének. A "többes" helyzet olyan mélyen rögződik benne, hogy az egyik óvodásotthonban, egy felmérés alkalmával arra a kérdésre, hogy "Mit csinálsz, ha éhes vagy?", "Mit csinálsz, ha elfáradsz?", a legtöbb gyermek többes számot használva válaszolt: "Akkor eszünk!", "Akkor lefekszünk!"

Célunk: segíteni a gyermek éntudatának kialakulását, segíteni egyéniségének minél színesebb kibontakozását. Ezt is elsősorban a stabil személyi kapcsolat kialakításával érhetjük el. Azzal, hogy mindegyik gyermek érezze, hogy  az ő gondozónőjének -Rozijának, Icájának, Editjének- fontos, amit ő csinál, amit ő mond. Azzal, hogy az ő gondozónője számontartja a tulajdonságait, kedvteléseit, kívánságait. Legdöntőbb tehát a stabil személyi kapcsolat az éntudat kialakulásában. Emellett számos, többé-kevésbé apróságnak tűnő lehetőség van amivel erősíthetjük, -vagy éppen gyengíthetjük az éntudat kialakulását. Egyik ilyen lehetőség a gyermek külseje. Azt szeretnénk elérni, hogy minden gyermek szeresse a külsejét, szépnek érezze magát; az egyik szép szőke hajáért, a másik a ragyogó szeméért; a kevésbé vonzó külsejű gyermeknél még inkább fontos, hogy hangsúlyozzuk a benne rejlő szépet, különös gonddal kell haját nyírni, frizuráját megválasztani, előnyösen álló csinos ruhába kell öltöztetni. Egy másik lehetőség -amivel igen sok visszaélés történik- a gyermek neve. Egyszerűnek és természetesnek tűnő követelménynek látszik, nevezzük nevén, keresztnevén a gyermeket. A gyermek elhagyja gondozónőit, leveti ruháit, amikor elhagyja az intézetet. De a nevét magával viszi. Mit kezd az a gyermek, aki még a nevét is elveszíti? Mit kezd majd a sok Csoki és Csuri, Prímás és Báró, a kövérsége miatt Dagi és Duci, a soványsága miatt Cérna és Gilice, kissé nagyobb orra miatt Pinocchió, aki haza vagy új intézetbe kerülve most már Pista, vagy éppen új becenévként a Sörte névre kell hallgasson. Hiszen itt nem arról az otthonában nevelkedő gyermekről van szó, aki egyik nap az anyja Aranybogara, másik nap Kisvirágja. Még így is előfordul, hogy a 3 éves Eszter -akinek ezer és ezer beceneve van halálosan megsértődik, ha Esztinek nevezik. Mindannyian tudjuk, hogy József Attila élete végéig sérelemként viselte magában, hogy nevelőszülei Pistának szólították, mert olyan név hogy Attila nincs. Az intézeti gyermek csak nem érti, hogy eddig ő nem ő volt. Még a neve változásával is megszakad életének amúgy is olyan gyenge szálra fűzött folyamatossága. A ragadvány-neveknél, gúny-neveknél, beceneveknél nem jobbak a vezetéknévből képzett különböző nevek sem. És arra is ügyeljünk, hogy két egyforma keresztnév esetén a kettőt másképpen nevezzük a csoportban, az egyiket Katának, a másikat Katinak, az egyiket Jóskának, a másikat Józsikának. Az óvodai élet gyakorlatából vették át a csecsemőotthonok és a bölcsődék a jelek használatát. A jelek szükségességét azzal indokolják, hogy a gyermek még nem tud olvasni, mégis meg kell valahogyan különböztetniük a törölközőket, a polcokat, bizonyos ruhadarabokat. Bölcsődében inkább csak humoros a sok alma, fésű, kalapács, vonat, nyúl és öntözőkanna; a bölcsődés gyermek hazamegy, és ismét Kati lesz és Jancsi. Csecsemőotthonban azonban, ahol a gyermek énfejlődése amúgy is nehezített, csak zavaró a jel. Nem azt tanulja meg, hogy ő a Szabó Péter, hanem, azt, hogy ő a harapófogó, s ha a csoportot vált, akkor ő a zsiráf, s ha intézetet vált, akkor pöttyös labda lesz. A gondozónők beszéde, szóhasználata még jobban elmossa a jel szimbólum voltát. Nem azt kérdezi: "Melyik a te jeled?", hanem azt mondja: "Te vagy a bohóc?". Jártam olyan csecsemőotthonban, ahol az asztalhoz ülő gyermekeknek nem volt állandó helyük, de miután elhelyezkedtek a gondozónőjük eléjük rakta jelüket. Nem azt erősítette bennük, hogy Évi az ajtó mellett ül, Tamás pedig Évivel szemben, hanem azt, hogy Évi képeskönyv, Tamás pedig bicikli.

Egy másik lehetőség az éntudat kialakításának segítésében a személyi tulajdon. Ott még nem tartunk, hogy minden egyes gyermeknek csecsemőkorától kezdve külön egyéni ruhatára lehetne. Nem is annyira anyagi, inkább szervezési nehézségek miatt nem. De némi erőfeszítéssel és sok odafigyeléssel mindenhol megvalósítható, hogy legalább minden 1,5 éven felüli gyermeknek legyen egy-egy olyan ruhadarabja, amelyik különbözik a többiekétől, és amelyet ő is és társai is megismernek. Nálunk minden gondozónő és az összes gyermek tudja, hogy a zöld pöttyös naposkötény a Jóskáé, a piros overál Bözsié, a sötétkék Katié. De a gyerekek azt is tudják, hogy melyik bili kié, melyik kis szék kié, melyik bögre, melyik tányér kinek a tulajdona. És persze azt is tudják és tiszteletben tartják, hogy ez Edina mackója, az Dia kék ruhás babája.

Mindebből nem az következik, hogy olyan gyerekeket akarunk nevelni, akik nem tudnak alkalmazkodni, akik nem tudnak megbirkózni féltékenységükkel, konfliktusaikkal, akik magukat semmiféle fegyelemnek nem tudják és nem akarják alávetni. Nem erről van szó. De olyan embereket akarunk nevelni, akik erős énjükkel tudatosan alkalmazkodnak a közösséghez, abban jól érzik magukat, egyéni érdekeiket alá tudják rendelni a közösség érdekeinek. Azt mondtam a bevezetőben, hogy a csecsemő nem közösségi lény, csak anyjával él szoros közösségben. Az úgynevezett közösségi nevelés viszont nagyon is itt kezdődik. Akkor fog tudni a gyermek jól beilleszkedni a közösségbe, akkor fogja társait szeretni, akkor lesz barátja, akkor lesz választott jó házastársa, ha ez az anya-gyerek, gondozónő-gyerek kapcsolat jó, ha sok szeretetet kap. Tapasztalatunk és meggyőződésünk azonban az, amit így fogalmazhatunk: a gyerekeknek olyan állapotba hozása a feladatunk, hogy konfliktusaikat elviseljék, hogy alkalmazkodni tudjanak az intézeti élet megannyi kötöttségéhez, hogy egyénekké váljanak, és ehhez nem direkt kényszert, fegyelmezést, uniformizálást kell alkalmazni. Nem ezáltal, hanem éppen az erős én kialakítása által indul meg már ebben a korban valami abból, ami a gyermeket később közösségi lénnyé teszi.

Amit az anya, a család nyújt a csecsemő és kisgyermek számára, azt az intézet semmiképpen sem tudja nyújtani, de a nehézségek és veszedelmek egy része nagy körültekintéssel elhárítható. A körülmények jó megszervezésével, az új meg új problémákra állandóan felfigyelve, a gyermek reakcióit mindig megérteni akarva elevenen tarthatjuk kapcsolatkészségüket, megkönnyíthetjük beilleszkedésüket, és segíthetjük egyéniségük kibontakozását.